Az estémet védem, nem a munkaidőmet

A helyzet

Sokáig úgy terveztem a napomat, mint egy táblázatot: délelőtt mély munka, délután megbeszélések és adminisztráció. Ha nem működött, motivációs hibának gondoltam, és kerestem a következő appot vagy rendszert. Közben évekig éjfél után feküdtem. Reggel nehezen keltem, nyúzott voltam, és ezt a napom részének tekintettem, nem következménynek.

A védikus hagyomány szerint az az ideális, ha tíz körül lefekszünk, és hat előtt kelünk. Kíváncsi voltam, számít-e ez nekem is, vagy csak egy szép elv, ezért kipróbáltam magamon.

Két nagyon különböző reggel rajzolódott ki. Ha tíz és tizenegy között feküdtem le, hat előtt könnyen keltem. Jutott idő meditációra, mozgásra, egy nyugodt reggelire a családdal, és az alkotó munka a nap legélesebb óráiba került. Ha éjfélkor, akkor elmaradt a meditáció, a munka délutánra csúszott, és onnantól borult minden.

A kényszer az, hogy egyedül építek. Nincs egy másik ember délelőttje, amit kölcsönkérhetnék.

Amit nem választottam

A kiskaput kerestem. Kipróbáltam a fordítottját is: később kelek, cserébe este tovább maradok fent. Nem hozta vissza, amit reméltem. Az energiám mindig a tíz és tizenegy közötti lefekvésre reagált a legjobban. Nem csak az számít, mennyit alszom, hanem az is, mikor.

A másik út az volt, amit évekig csináltam: a délelőttöt védeni a naptárban, mint egy találkozót egy kiemelt ügyféllel. Ezt ma is megteszem. De egy reggelt nem lehet reggel megvédeni. Addigra már eldőlt, előző este.